Ádám nemcsak, hogy három éve önkéntes a Gyermekhíd Alapítványnál, de már egy kisfiú mentora is, emellett pedig a szervezet háttér munkáiban vesz részt, ha pedig van rá igény korrepetál. Ez alkalommal vele beszélgettünk arról, hogy miért jelentkezett hozzánk, milyen egy kiskamasz mentorának lenni, és miért fontos az alapítvány munkája.
Hogyan kerültél a Gyermekhíd Alapítványhoz? Hol hallottál róluk?
Ádám: Kitaláltam, hogy szeretnék valamilyen társadalmilag hasznos tevékenységet végezni, és arra jutottam, hogy gyerekekkel szeretnék a legszívesebben foglalkozni. Ehhez viszont semmilyen előképzettségem nem volt, ezért olyan helyet kerestem, ahol segítenek abban, hogy ezt hogyan kell jól csinálni. Aztán, ahogy elkezdtem keresgélni és beírtam a keresőbe, ki is dobta az alapítványt. Szimpi volt a honlap, de pont lemaradtam a felvételiről. Írtam egy emailt Beatrisnak, aki az operatív vezető és megkérdeztem, hogy lehetne-e mégis jelentkezni. Nagyon kedves volt, és mondta, hogy természetesen, még beférek.
A felvételi nagyon komoly volt, és ez rögtön megnyugtatott. Volt pszichológiai teszt, személyes interjú, és még helyzetgyakorlat is: például eljátszottunk egy fiktív gyerek szituációt, amit kezelni kellett.
Ez nekem azt jelentette, hogy nem csak „bohóckodni” fogunk, hanem hogy az alapítvány valóban komolyan veszi a dolgát. Amikor kiderült, hogy tényleg megvan az a szakmai támogatás, amit ígértek a honlapon, akkor egészen megnyugodtam.
Azt megkérdezhetem, hogy miért pont gyerekekkel szerettél volna foglalkozni?
Ádám: Amikor úgy éreztem, hogy a munkámban nem igazán teszek semmi igazán jó dolgot a társadalomért, elkezdtem keresni azokat a lehetőségeket, ahol valamit adni tudnék. Végiggondoltam, miket csináltam eddig az életemben, és mik azok, amiket szívesen végeznék. Felmerült például, hogy elmehetnék segíteni festeni vagy takarítani. De be kell vallanom, a saját lakásomat sem nagyon takarítom ki, és nem is én festettem, szóval ez nem tűnt a legjobb ötletnek. Így tovább gondolkodtam: mik azok a tevékenységek, amelyekben nemcsak adni tudok, hanem én is feltöltődöm?
Tudom, hogy ez mindenkinek más, de nekem az jutott eszembe, hogy hiába volt fizikailag fárasztó, amikor a barátok gyerekeivel játszottam vagy foglalkoztam, lelkileg mindig feltöltött. Ebből kiindulva azt gondoltam, hogy ez egy olyan terület lehet, ahol adhatok is, de közben én is töltődöm. Egy igazi win-win helyzet.
Azt említetted, hogy nagyon pozitív volt az első benyomásod az alapítványról, amikor elkezdted az önkéntesi munkát akkor mik voltak az első tapasztalataid?
Ádám: Tudni kell, hogy itt nem úgy működnek a dolgok, hogy végigmegyünk a kiválasztási folyamaton, és utána egyből gyerekek közé megyünk. Ez ennél sokkal átgondoltabb és szervezettebb. A következő egy-két évben csoportosan, az alapítvány szoros szakmai felügyelete alatt dolgoztunk.
Konkrétan volt egy alapítványi mentorunk, aki végig velünk tartott a gyerekotthonba, ahová engem is beosztottak.
Eleinte ez a munka leginkább a kapcsolatteremtésről szólt, de már akkor is egy koordináltan kialakított programot vittünk magunkkal. Játékokkal, foglalkozásokkal készültünk, amelyek mind céllal és felépített struktúrával rendelkeztek. Ezekkel a programokkal jártunk ki a gyerekotthonba, és már az első alkalommal éreztem, hogy valami igazán különleges történik. Ez az élmény egyszerre volt feltöltő és megterhelő. Egy gyerekotthonba járni nemcsak fizikailag, de érzelmileg is kemény feladat. Ugyanakkor ez az érzelmi és fizikai kihívás mindig adott egyfajta lelki feltöltődést is. Úgy érzem, hogy ebben a munkában igazán megtaláltam a helyemet.

Milyen volt az első időszak? Mondjuk az első pár hónap, az első fél év?
Ádám: Nagyon vegyes élmény volt az elején. Egyrészt nehéz, mert szembesültem azzal, hogy mennyi munka van egy-egy ilyen alkalom mögött. Ez nem arról szól, hogy „kiugrom és csináljuk”, hanem már egy héttel előtte elkezdődött a készülődés. Volt például egy online találkozó, ahol össze kellett gyűjtenünk játékötleteket az adott tematikához. Átbeszéltük, hogy a foglalkozás során mit akarunk fejleszteni, hogyan akarjuk a kapcsolódásunkat erősíteni. Ezután pedig be kellett szerezni az eszközöket, vagy elkészíteni, előkészíteni mindent.
Az egyik legelső tapasztalatom az volt, hogy ez nem magától értetődő dolog, hanem ebbe bizony energiát kell rakni, és emiatt nagyon hullámzott bennem az, hogyhogy én erre képes vagyok-e. Meg kellett ugranom azt, hogy elhiggyem, igenis meg tudom csinálni, nagyon erős volt a csapat, és ez nagyon sokat segített.
Elképesztően jó emberekkel sodort össze az alapítvány, és ez óriási támogatást jelentett. Voltak olyan pillanatok, amik így mindent megértek, máskor viszont nem volt olyan könnyű.
Igen, ezt akartam kérdezni, hogy az előző interjúban a két lány azért beszámolt nehézségekről. Neked van olyan tapasztalatod, amivel esetleg nehezebb volt szembesülni vagy olyan, amit nehezebben küzdöttél le?
Ádám: Az én helyzetem egy kicsit más volt, mert mi egy állandó, összeszokott gyerektársasággal találkoztunk. Akik a lakásotthonban vannak, azért ők már egy ideje ott vannak a rendszerben, ők más problémákkal küzdenek mint, azok akik az átmeneti otthonokban laknak. Én leginkább azzal a problémával szembesültem, hogy néhányan egyszerűen nem akartak részt venni. Nem érdekelte őket, nem jöttek oda, vagy épp félvállról vették az egészet. Ez főleg aktivitásbeli nehézségeket jelentett, meg persze ott voltak a saját belső küzdelmeink is. Én inkább ebben az oda megyek, nem megyek dologban láttam a nehézséget, ebbe a mi részünkről rengeteg melót kellett beletenni. Ezért voltak is, akik kiestek menet közben, mert ezt az erőt nem rakták bele.
Igen, mert a gyerekeknek azért vannak elvárásaik, nem lehet csak úgy mondani nekik dolgokat a levegőbe.
Ádám: Ezek az elvárások alapvetően emberiek. Ha megbeszéljük, hogy ma este 6-kor videózunk, és nem szólsz, hogy nem tudsz jönni, az ugyanúgy érint, mint az, ha én megígérem, hogy jövő pénteken ott leszek, akkor ott is legyek. Csakhogy ez a helyzet extra figyelmet igényel, mert ezeknek a gyerekeknek már nagyon sokan mondták azt, hogy „ott leszek”, aztán mégsem mentek. Mi, felnőttek, általában meg tudjuk beszélni, ha valami közbejön, ez nekem is nagyon nagy próbatétel, ezzel én is küzdök. Van nekem is olyan, hogy munkából adódóan is, hogy becsúszik valami, és le kellett mondjam a találkozót, és tudom, hogy ez után nagyon-nagyon hosszú visszanyerni a mentoráltam bizalmát. Ez persze fordítva is előfordul: ő is mondott már le programot az utolsó pillanatban. De mivel az ő helyzetük eleve nagyon bizonytalan, sokszorosan kell figyelni arra, hogy amit mondunk, azt tényleg úgy legyen.
Ha jól tudom úgy működik az alapítványnál, hogy miután bekerültél egy bizonyos idő múlva van rá lehetőség, hogy egy gyerek mentora lehess. Neked mikor jött el ez a pillanat?
Ádám: Nekem másfél év után lett erre lehetőségem. Kicsit korábban, mint tervezték. Volt egy hirtelen helyzet, amire ez lett a megoldás. Tehát egy-két év kell, attól függően, hogy hogyan alakul a csoport, hogy ide eljussunk.
Akkor másfél éve ti már egy csapat vagytok. Milyen élményeitek vannak? Mit szoktatok együtt csinálni?
Ádám: Nekünk a legnagyobb kapcsolódási pontunk a foci. Úgyhogy mi legtöbbször, amikor találkozunk, akkor a közeli focipályák valamelyikére elmegyünk egy nagyot focizni. Van egy terület, amiben nagyon szeretnék kapcsolódni, de úgy érzem, vannak hiányosságaim. Ő hihetetlenül tehetséges, kézműves, mindenféle területen a festéstől az alkotásig, amiben én sajnos nem annyira vagyok jó. Úgy érzem, itt lenne egy hatalmas potenciál, amit még nem sikerült igazán kiaknázni. De talán majd egyszer eljutunk oda is, hogy erről beszélgessünk, vagy közösen alkossunk valamit. Volt, hogy csak leültünk a kanapéra és néztem a filmet, amit ő is nézett, vagy FIFA-ztunk, vagy csak néztem ahogy játszik.

Említetted, hogy vele már az elejétől kezdve volt egy ilyen kapcsolódásotok.
Ádám: Én így éreztem. Az első alkalommal én azt éreztem, hogy van valami kapcsolódás, de azt, hogy ő mit érzett azt nem tudom. Ezt így még nem beszéltük meg.
Van olyan pillanat a kapcsolatotokban, amikor azt érezted, hogy kicsit közelebb kerültetek egymáshoz, ami fordulópontot jelentett?
Ádám: Nem tudnék egyetlen pillanatot kiemelni. Egy ilyen kapcsolat nem úgy működik, hogy elindul, és onnantól kezdve csak felfelé ível.
Ez egy nagyon nehéz, összetett kapcsolódás, ahol a hibák sokkal nagyobb súllyal esnek latba.
Ádám: Azok a helyzetek, amiket talán nem kezelek jól, itt sokkal élesebben megmutatkoznak, és emiatt az egész dinamikája inkább egyfajta hullámzás. Vannak időszakok, amikor nagyon szoros a kapcsolatunk, és akár hetente egyszer, kétszer, háromszor is találkozunk. Máskor viszont hetekig nem látjuk egymást. Ez egy hosszú folyamat, amely során nagyon sok időbe telik, mire kialakul az a mély bizalom, ami után ez egy mély és hosszú időre szóló kapcsolat lehet.
Az egy gyakori jelenség, hogy a gyerekek az elején nagyon ragaszkodnak, nagyon kötődnek, és akkor egyszer csak van egy ilyen elszakadás rész, amikor megpróbálnak ellökni maguktól. Ez a tesztelés része a folyamatnak: szeretsz-e annyira, hogy elviselj, vagy szeretsz-e annyira, hogy ne hagyj el. Nálatok volt-e ilyen időszak?
Ádám: Szerintem csak az van, de ezekkel azért vagyok mindig óvatos, mert én csak a saját oldalamat látom. Nem tudom, hogy benne mi van, nekem magamnak is vannak kötődési problémáim, úgyhogy biztos, hogy kettőn áll a vásár ebben is. Ezért ezt, hogy ez egy tesztelés, ezt nem szeretném kijelenteni, de nagyon nagy küzdelmet folytatunk azért mind a ketten, hogy a kötődés kialakuljon, hullámzó sikerekkel.
Lehet, hogy mégiscsak meg kellene tanulnod festeni.
Ádám: Ha valaki miatt meg fogok, az ő lesz. Muszáj lesz ebbe nekem is valamit tennem, ebben is hatalmas tanulások vannak. Ettől csodálatos ez a munka, hogy önmagában felér egy pszichológussal.
Erről is beszámolt már több önkéntesünk, hogy az önkéntes munka egy önismereti utazás.
Ádám: Igen nagy rendszerességgel viszek a saját terápiámba az önkéntes munkámban szerzett tapasztalatokat, hogy dolgozzunk rajta.
Mondtad, hogy nagyon sok jófej ember van így körülötted az alapítványnál. Van valamilyen élményed vagy emlékezetes tapasztalatod, ami esetleg megmarad benned?
Ádám: Vannak képzéseink, ezek olyan alkalmak, ahol találkozunk. Nem feltétlenül személyesen, sokszor csak online. Nyilván a csapatépítő funkciója ezért kevésbé hatékony.
Van egy kétnapos Gyermekhíd Fesztivál minden tavasszal, ami teljesen személyes, meg még sok program a karácsonytól, a társasjátékozáson, a szülinapi bulin át. Évi öt-hat alkalommal biztosan össze tudunk jönni.
Itt tudunk nagyon mély beszélgetéseket folytatni, volt már, hogy képzés után beültünk valahova inni egyet és átbeszéltük a fél estét. Van olyan, akivel azóta együtt dolgozom. Az alapítvány munkájában is igyekszem nagyobb szerepet vállalni, most már a vezetőséggel is jobban megismertük egymást, úgyhogy azért vannak kapcsolatok, amikre már azt merem mondani, hogy barátság.
Igen, azt tudom, hogy most már az alapítvány munkájában is szorosan részt veszel.
Ádám: Titulusban én most felügyelőbizottsági tag lettem, rálátok a folyamatokra, meg egy kicsit értek is a jogi részéhez. Ez, amit így hivatalosan is ellátok, de ami nem hivatalos, az a pénz gyűjtéssel kapcsolatos tevékenységek. Én egy ilyen sales beállítottságú ember vagyok, tehát abban, hogy mondjuk ezt hogyan lehetne jobban elérhetővé, érthetővé, támogatandóvá tenni, abban igyekszem kivenni a részem.
Az önkénteseink lelkesedése szerencsére nem csak bennem van meg, és szerintem nem nagy titok, hogy azért alapítványként most Magyarországon finoman szólva sem könnyű a helyzet. Nagyon meg kell ragadni minden lehetőséget arra, hogy pénzt gyűjtsünk a működésre, és ebben teljesen önállóan, jó pár önkéntessel összeálltunk ötletelni.
Ezeknek az ötleteknek adtunk is egy formát, amit közvetítek a vezetőség felé, mert hát a vezetőség lát el így kb. most mindent, így korlátozott a kapacitásuk. Amit én látok, a sales beállítottságom miatt, az, hogy hogyan lehet ezt hatékonyan csinálni, mi az, ami szerintem tényleg el tud érni sok embert. Most ezt koordinálom, nem is feltétlen az ötletekkel, de hogy becsatornázzuk, hogy lehet ezt emészthető formába rakni, elkezdeni kiválasztani, hogy mik a legjobb lehetőségek, mi az, amit meg tudunk csinálni, mi az, amit nulláról a rendelkezésünkre áll, és mi az, amit lelkesedéssel meg tudunk valósítani. Korrepetálok is egyébként, nem a mentoráltamat, hanem egy másik alapítványi támogatott gyereket, bár most rég jártam nála, mert most elvileg jól áll. Úgyhogy sok mindent csinálok. Nagyon szívemen viselem az alapítvány sorsát.
Mit gondolsz, miért fontos az alapítvány jelenléte és tevékenysége?
Ádám: Épp a hetekben volt egy ilyen nagy kommentáradat az alapítvány egyik posztja alatt, ahol abba a vitába szálltam bele, hogy az államnak a feladatát miért egy alapítvány látja el és miért gyűjt erre pénzt?
Ott kifejtettem azt, hogy amit az alapítvány csinál, az egy olyan dolog, amit az állam sose fog tudni ellátni. Nincsen olyan jól működő állam, ahol ezt meg tudják valósítani. Az, amit mi csinálunk, azt csak önkéntes munkában lehet megcsinálni.
Azt szoktuk mondani, hogy egy mentor-mentorált kapcsolat az kicsit olyan, mint egy ilyen nagybácsi, nagynéni, keresztapa, keresztanya viszony. Mi nem szülők vagyunk, nem is tesók, annál azért általában nagyobb a kor és tapasztalatbeli különbségünk, viszont ott vagyunk rendszeresen, elérhetően. Mire jó a nagybáty? A nagybácsival tudod azt megbeszélni, amit a szüleiddel nem akarsz. És vannak olyan dolgok, amiket valaki nem a rendszeren belül szeretne megbeszélni, vagy csak jól esik mással megbeszélni, aki kívül van, vagy csak jól esik kapcsolódni valakihez. Ez nem egy létfenntartó feladat.
Ez egy olyan szeretetteli kapcsolat, ami ad egy stabil pontot a rendszeren kívül is, ennek minden előnyével, és korlátozásával együtt.
Nem a szüleik vagyunk, nem etetjük, nem életben tartjuk őket, hanem csak adunk egy biztos pontot nekik, ami egyébként egy családban felnövő gyereknek nagyobb eséllyel adott. Ehhez olyan önkéntesek kellenek, akik vállalják, hogy minden héten egyszer vagy kéthetente egyszer odamennek, a köztes időben elérhetőek, chaten, telefonon vagy akárhogy.
Mint ahogy az unokaöcsémhez megyek néha, és töltünk együtt időt, társasozunk, ugyanezt csinálom a mentorommal.
Mindehhez még hozzátenném, hogy tudjuk hogy működik a rendszer. Itt talán ennek a kapcsolatnak még nagyobb súlya van. De mi nem a rendszert pótoljuk, hanem adunk egy olyan stabil pontot, ami a rendszer mellett végig tudja kísérni a gyerekeket. Ha ezt mi önkéntesek nem csináljuk meg, akkor senki nem csinálja meg.
Említetted, hogy azért ez nem létfenntartás, mert van étel az asztalon, van fedél a fej felett, de ettől függetlenül a biztonságnyújtás az ugyanolyan létszüksége egy gyereknek, mint az, hogy mindig van mit enni.
Ádám: A gyerekotthon az a szűk családot helyettesíti. Tehát az arra van, hogy legyen fedél fölötte, legyen aki este főz egy vacsorát, aki megírja vele a házit, aki gondoskodik arról, hogy odaér az iskolába, hogy onnan hazatalál, hogy életben marad, felnő, van rajta a korának és évszaknak megfelelő ruha. Ezt látja el a szűk családunk, amiben élünk, ezt csinálja az anyukánk, főz, mos, vasal ránk, vagy apukánk, vagy tök mindegy, de amikor a saját életünkbe belegondolunk, nem csak ők a családunk. Vannak más emberek, látunk más példákat, látunk más mintákat, és igen, és fel tudom hívni a nagybátyámat, és tudok vele beszélgetni valamiről, amiről vele szoktam beszélgetni, amihez ő tud adni egy másik szempontot. A család az egy sokkal tágabb dolog, és ezt a családot pótolni azoknak, akik valamiért nem a sajátjukban nőnek fel, akkor tudjuk, ha ezeket a személyeket is belerakjuk az életükbe.
Legutóbbi hozzászólások