Anita és Zita két éve önkéntesei a Gyermekhíd Alapítványnak. Nem csak egyszerre kezdték meg a munkát a szervezetnél, de még egy utcában is laknak. Szinte sorszerűen alakult a kapcsolatuk, a most már mentorált gyerekeikkel, Lillával és Petivel* is. Az ő tapasztalataik nagyon fontosak az Alapítvány számára, hiszen annak az új programnak az első fecskéi ők, ami arra helyezi a hangsúlyt, hogy az önkéntesek végig kísérhessék a gyerekeket az egész gyermekvédelmi folyamaton, a rendszerbe kerüléstől kezdve egészen akár az örökbefogadásig. Az élményeikről beszélgettünk velük.
*Lilla (11) és Peti (7): a programban részt vevő állami gondozásban élő gyerekek.
Miután elkerült Lilla és Peti a befogadó otthonból kiderült, hogy egy olyan lakásotthonba helyezték el őket, ahol az Alapítvány már évek óta jelen van a mentor programjával. Ezért úgy döntött az Alapítvány, hogy nekik is biztosít mentorokat, méghozzá a ti személyetekben. Így el tudott indulni annak az elképzelésnek a pilot folyamata, ami azon alapul, hogy a befogadó otthonból elkerülő gyerekeknek biztosítunk mentorokat. Hogyan értesültetek arról, hogy rátok gondoltak?
Zita: A két napos Gyermekhíd képzés után mondta Tami, hogy képzés után maradjak ott. Valamiért megijedtem, hogy valami rosszat tettem. Aztán amikor ketten maradtunk, akkor mondta, hogy van ez a pilot program és, hogy eredetileg is ez volt a cél, de most van rá lehetőség, hogy elindítsuk Lillával és Petivel és rám gondoltak, hogy legyek az egyik mentor.
Anita: Nekem ez megint nagyon durva élmény volt. Én is ezután a képzés után tudtam meg. Előtte pont hülyeséget álmodtam, amit meséltem is Annának, valami olyasmit, hogy nem felelek meg az alapítványnál, és hogy vége van, azt mondjátok, hogy köszönjük szépen, de hogy nem illek bele a képbe. Aztán a képzésen Anna említette, hogy a képzés végén maradjak ott, mert beszélni szeretne velem. Még viccelődtünk is, hogy de ugye nem azért, amit álmodtam. Aztán, amikor mindenki elment, Anna elmondta, hogy miről lenne szó.
Akkor tudtam meg, hogy Zita lesz a másik mentor. Zitának is nagyon örültem, mert akkor már többször mentünk együtt haza, hiszen egy utcában lakunk, meg kezdtem jobban megismerni. Ez adott egy nagyon jó biztonságérzetet, hogy ezt mi együtt csinálhatjuk.
Megkértek, hogy másoknak még ne nagyon szóljunk, de azért egymással megbeszélhetjük, és utána amikor egyszer együtt mentünk haza, azonnal kitálaltunk egymásnak.

Zita: Amikor Tami velem beszélt még nem tudtam, hogy Anita a másik személy, mert azt mondta, hogy még ne szóljunk a többi önkéntesnek. Én meg nem mertem rákérdezni a Tamiéknál, hogy Anita lesz az? De ahogy kiléptem a lakásból, száz százalékig biztos voltam, hogy Anita lesz a másik mentor. És akkor, amikor mentünk haza, rákérdeztem, hogy Anita, ugye te vagy a másik? Mert tényleg meg voltam róla győződve, hogy ez a mi párosunk, ez lesz a tuti.
Anita: Én nagyon örültem neki, hogy mentor szerepbe léphetek, de utána meg egyből rám zuhant a felelősség, hogy ettől még bármi lehet, és elvághatja az élet ezt a kapcsolatot is, mert, ha úgy alakul, hogy örökbe fogadják őket, akkor az új szülők már nem biztos, hogy kíváncsiak lesznek ránk. De az is lehet, hogy ez egy élethosszig tartó történet lesz. Attól függően, hogy alakul az élet.
És ezért mondtam akkor Annának, hogy végiggondolom. Hadd aludjak rá egyet. Hazafelé felhívtam a páromat, meg a lányomat, mind a ketten támogattak. Ez azért jól esett, mert amúgy is nagyon szerettem volna. És akkor visszahívtam Annát, és viccesen mondtam, hogy már aludtam is egyet itt a villamoson, és mondtam, hogy oké.
Zita: Nagyon izgalmas, hogy ezeket mondod. Nagyon érdekes, hogy a város különböző pontjain ugyanaz történt meg. Velem is ugyanez volt, én is gondolkodási időt kértem, mert éreztem, hogy ez mekkora felelősség. Nem tudtam abban a helyzetben döntést hozni. Nekem erre kellett egy alvásnyi idő. Teljesen más a helyzetem, fiatal vagyok, huszonéves, még nincs saját gyerekem, próbáltam helyes döntést hozni, és látni azt, hogy mit jelent a minimum 5 éves elköteleződés. Működni fog-e?
Anita: Meg azért is volt furcsa a felkérés, mert erről nem beszéltünk az alapítványnál. Senki nem mondta, hogy ez a folyamat zajlik a háttérben. Azt tudtuk, hogy az egésznek ez a célja, de mivel tudtuk, hogy az alapítvány nincs olyan helyzetben, hogy önkéntesekkel töltse fel a mi helyünket, ha tovább lépünk az egyéni mentorálás felé, így fel se merült bennünk, hogy ez egy lehetőség lehet. Meglepetés volt.
Zita: Már második éve voltunk Tegyeszesek, szóval már annyira ez az identitás alakult ki, hogy akkor mi itt maradunk. Én soha nem is gondoltam bele, hogy ez meg fog történni. De nagyon örülök neki, hogy így sikerülni látszik ez. Még nem tudom, a programnak melyik pilot fázisában tartunk, de úgy látszik, hogy létrejött ez is.
Milyen volt találkozni újra a gyerekekkel? Mikor láttátok őket újra?
Anita: Volt sajnos egy térdsérülésem, és azután mentem ki először, ilyen bicebócán. Kicsit rossz érzés volt, hogy nem tudok olyan szabadon mozogni – főleg, egy hat-hét éves gyerekhez.
Tudtam, hogy várnak, de nem voltam biztos benne, hogy tudják, ki vagyok, hogy emlékeznek-e rám. Talán tudták, talán nem, de úgy fogadtak, mintha ismerős lennék. Nemcsak ismerősként, hanem szeretetteljesen, öleléssel, kedvesen.
Elmondtam nekik, hogy mi történt velem, hogy miért nem tudok rendesen járni. Akkor még nem voltak egy szobában, Lilla a lányok szobájában volt, de nem akarta megmutatni, mert ahogy mondta “Óriási ott a kupi”, úgyhogy Peti szobájában voltunk. Mondtam neki, hogy gyerekként én is nagyon kupis voltam. Anyukám mindig azt mondta, hogy helikopter kéne neki, hogy elérjen az ágyamig, mert minden szét volt pakolva a szőnyegen. Ilyen volt a lányom is tíz éves korától kezdve, és a családunkban az összes lány, így mondtam neki, hogy nekem nem nagyon tud csodát mutatni. Végül akkor elhallgatott és mondta: „Na jó, akkor megmutatom a szobámat.” Nem is volt akkora kupi, ahogy először gondoltam. Ez egy kedves, bensőséges pillanat volt.
Peti közben már a táskámat nézegette, hogy mi van benne, és megtalálta az olajat, amit a térdemre használtam. Megkérdezte, mi az, elmondtam, és visszatette. Később, amikor épp sántikáltam, és már a látogatás vége felé jártunk, egyszer csak Lilla is benyúlt a táskámba, még talán rá is szóltam, hogy miért nyúl bele, de elővette az olajat és szeretettel bekente a térdemet, aztán együtt mentünk le a lépcsőn, ő az egyik, Peti a másik oldalamon. Nem tudtam belebújni a szandálomba a fájó térdem miatt, úgyhogy Peti becsatolta nekem.
Olyan mérhetetlen sok szeretetéhség és szeretet van bennük.
Nekem nagyon szép volt ez az első alkalom. Aztán nem mentem hozzájuk majd egy hónapig, mert utána még rosszabb lett a lábam. Csak üzengettem Zitával, aki mondta, hogy Ábrahámot játszottak, ez egy ilyen táncos játék, és akkor emlékeztek, hogy ezt velem játszották az átmeneti otthonban. Szóval, nagyon jó ez, hogy volt már előtte kapcsolatunk.

Zita: Én már korábban voltam kint. Első alkalommal Annával mentem, egy ideig együtt látogattuk a gyerekeket. Az elején úgy tűnt, mintha nem igazán ismernének fel. Peti hajlamos arra, hogy nehezebb helyzetekben bezárkózzon. A Tegyesszel kapcsolatban sem volt igazán képben, míg Lilla állandóan azt kérdezgette, hogy megyünk-e még vissza a Tegyeszhez, leveleket írt oda, és ajándékokat küldött a barátnőinek. Peti inkább más dolgok iránt érdeklődött; minden alkalommal kipakolta a táskáinkat, megnézte, mi mire való. A játékok kevésbé kötötték le, inkább a mi dolgaink érdekelték.
Nem éreztem, hogy Peti eleinte el tudná helyezni, hogy ki vagyok, mit csinálok. Amikor kimentünk az udvarra játszani, akkor Lillával beszélgettünk a Tegyeszről, és Peti megint ilyen mászókásat játszott rajtam, bele kellett dobálnom a homokozóba. Akkor éreztem újra ezt az összekapcsolódást, és hogy na, most mégiscsak képbe került, és tudja, hogy ki vagyok, és emlékszik valamennyire. Szóval, ez így folyamatosan fejlődött utána, én egy ilyen újraépülést éreztem.
Anita: Nekem te ezt már felépítetted. Nekem könnyebb volt úgy kimenni, hogy Zita már volt kint azelőtt. Én már, mint ismerős mentem, hiszen te már ott voltál. Érdekes volt, hogy eleinte hárman-négyen jártunk Tami vagy Anna is jött vagy mindketten, de utána már csak ketten mentünk és utána fejtettük meg Zitával, hogy teljesen más volt a hangulat így. A gyerekeknek meg kellett azt is szokni, hogy nincs mindig ott Anna vagy Tamara, mert hozzájuk nagyon kötődtek, és őket nagyon szeretik a gyerekek, ők ilyen biztos pont voltak nekik eddig.
Legközelebb már úgy mentünk, hogy tudták, hogy akkor a Zita megy Petihez, én meg megyek Lillához, de már csak mi ketten, és lehetett érezni azt, hogy nem voltak ugyanolyanok. Volt egy kis szomorúság az egészben. Nem jöttünk rá, hogy mi a fene van, csak később. Hiányzott nekik Anna és Tami.
Zita: Kicsit most ugrálunk az időben, de egy emlékezetes helyzet jutott még az eszembe, amikor Anita a térde miatt nem tudott kijönni sokáig, és akkor
Lilla mondogatta, hogy ő még nem tudja, hogy melyik mentort választja, de nagyon várja Anitát. És amikor egyszer mondta, hogy még nem tudja, a kisöccse, Peti egyből rávágta, hogy “én már tudom nekem Zita lesz a mentorom!”
Lillának azért ez jólesett. Én sejtettem, hogy Anita felé húz, éreztem rajta. Mondtam is neki, hogy bárkit választasz, teljesen rendben van, van időd eldönteni ebben, nem kell elsietni, az lesz, amit szeretnél. Azért benne feljöttek azok az emlékek Anitával, hogy mikor találkoztak, hogy milyen emlékezetes játékaik voltak, amikor még a Tegyeszben voltak, anélkül, hogy Anita kiment volna.
Mesélnek nektek az új élményeikről? Látjátok rajtuk, hogy hogy érzik magukat?
Zita: Peti annyit nem mesél az új iskolai élményeiről. Megmutatta az új táskáját, ami az övé. A tolltartójára nagyon büszke volt.
Anita: Most úgy mentünk ki, hogy vittem Lillának képkereteket, meg képeket, mesés vagy állatos képeket amiket az ágya fölé tudunk kitenni. Ezeket a képeket kereteztük, vagdostuk, és feltettük a falra. Zitáék közben gesztenyéből csináltak valamit. És akkor mind a ketten odamentek a másikét megnézni, hogy milyen lett. Ritkán van egyszerre játék, inkább külön szoktunk foglalkozni velük, de azért kapcsolódnak egymáshoz közben.
Zita: Peti, részben a korából adódóan, részben pedig a nagyon kreatív természetéből kifolyólag, nem igazán követi a szabályokat. De mindig rengeteg ötlete van, hogyan lehetne valamit máshogy csinálni. Ezért is lehet vele külön foglalkozni, mert bármit is tervezek, valami egészen más sül ki belőle. Próbálom megerősíteni benne, hogy ezek mind nagyon jó ötletek.
Anita: Tényleg nagyon kreatív gyerekek. Most vittem képeket is a képkeretekbe, és az egyiken két kislány volt. Lilla mondta is, hogy „Ez én vagyok, ez meg te.”
Mivel nem volt akkora keret, amibe a kép egyben belefért volna, azt találta ki, hogy vágjuk ketté, és tegyük egymáshoz nagyon közel. Ez olyan szimbolikus, nem? Nem folyunk azért össze, mert valahogy, mintha tudná azt, hogy ez mentori kapcsolat, de mégis, amikor kiraktuk a falra a képeket, akkor mondta, hogy, de nagyon közel rakjam ám.
Tegyeszes átmeneti önkéntesből lettetek mentorok, most már pár hónapja benne vagytok az új szerepben. Milyen érzés?
Anita: Az egyik alkalommal, amikor kimentünk, hoztak ilyen lemosható tetkót. Lillával ugyanolyat raktunk fel mindketten. Amikor már eljöttem Lillától, napközben, ha ránéztem a tetoválásra, rögtön eszembe jutott. Most karkötőt készítettünk egymásnak, és azt hordjuk mind a ketten.
Nagyon különös érzés, mert bár van egy saját gyermekem és a párom révén két nevelt gyermekem is, legutóbb, amikor a gyerekekről kérdeztek, automatikusan hozzájuk soroltam őket kettőjüket is.
Zita: Ez az egész mentorálás számomra teljesen más, mint a Tegyeszben volt. Ott valahogy ki kellett zárnom magamat ebből az egészből, hiszen a gyerekek továbbmennek, és nem alakulhat ki mély kapcsolódás. Hiába voltam ott nekik, meghallgattam őket, mindent megtettem értük, amit tudtam, de az én részem nem mehetett velük tovább.
Most viszont, a múlt héten, amikor arról beszéltünk, hogy felmerült hogy Lilla és Peti talán másik intézménybe kerülhet, akkor először, amióta önkéntes vagyok, elsírtam magam. Engem érzékenyebbé tett ez a mentorálás, jobban bevonódtam az életébe. Azt érzem, hogy már tényleg az élete részesei vagyunk.
Anita: Nagyon nagy felelősség, mert tudjuk, hogy minden héten várnak minket, meg kell beszélni mindig a következő alkalmat, hogy Petinek tudják mondani, hány napot kell még aludni. Hogy ha valami mégis közbejön akkor meg telefonálunk és üzenünk nekik, mert nagyon sérültek érzelmileg. Be kell tartanunk az ígéreteinket nagyon.
Más mentornak lenni, mint önkéntesnek. Jó, hogy lehettünk Tegyesz önkéntesek, ott sok mindent megtanulhattunk, ez pedig most egy felelősségteljesebb, érzelmileg jobban megmozgató feladat. Óhatatlanul is azért vagyunk itt, hogy bekötözzük a sebeket. Eddig csak átmenetileg tudtunk bekötődni, az nem volt ilyen mély, de itt meg ugye, pont ez a lényeg.
Legutóbbi hozzászólások