Anita és Zita két éve önkéntesei a Gyermekhíd Alapítványnak. Nem csak egyszerre kezdték meg a munkát a szervezetnél, de még egy utcában is laknak. Szinte sorszerűen alakult a kapcsolatuk, a most már mentorált gyerekeikkel, Lillával és Petivel* is. Az ő tapasztalataik nagyon fontosak az Alapítvány számára, hiszen annak az új programnak az első fecskéi ők, ami arra helyezi a hangsúlyt, hogy az önkéntesek végig kísérhessék a gyerekeket az egész gyermekvédelmi folyamaton, a rendszerbe kerüléstől kezdve egészen akár az örökbefogadásig. Az élményeikről beszélgettünk velük.
*Lilla (11) és Peti (7): a programban részt vevő állami gondozásban élő gyerekek.
Ez tényleg annyira sorsszerű, hogy mind a ketten ugyanabban az utcában laktok, és az alapítványhoz is egy időben kerültetek, ráadásul a ugyanarra a felhívásra is jelentkeztetek, és mindketten a 18. kerületi lakásotthonban* vagytok jelen.
Anita: A gyerekek pedig testvérek, így vagyunk egy család.
Zita: És egyszerre is járunk ki! Ez volt az eredeti elképzelésünk is: menjünk ki egyszerre, így a gyerekek el tudják dönteni pontosan ki legyen a mentoruk.
Anita: Eredetileg úgy volt, hogy én leszek Peti mentora, Zita pedig Lilláé. Érdekes helyzet volt, mert mindkét gyerekhez kötődtem, de különösen közel kerültem Lillához még a Tegyeszben. Ők voltak azok, akikhez gyorsan kialakult bennem egyfajta kötődés, ami nem mindig történik meg ilyen egyszerűen. Végül a gyerekek választottak, és úgy döntöttek, hogy én legyek Lilla mentora, Zita pedig Petié. Nagyon-nagyon jól jött ez így ki.
*Lakásotthon: olyan gyermekotthon, ahol 12 fő gyermek van.
De menjünk is vissza egy kicsit az elejére. Meséltek arról, hogy miért jelentkeztetek? Mi volt az, ami megfogott benneteket az önkéntes felhívásban?
Anita: Akkoriban már érlelődött bennem a gondolat, hiszen a párommal három gyerekünk van, akik közül kettőt ő hozott a kapcsolatba, egyet pedig én. Mostanra elég nagyok lettek, már mindannyian kirepültek. Nyilván manapság az emberek nem lesznek olyan korán szülők, így a nagyszülői szerep odébb van még számunkra. Viszont éreztem, hogy sok szeretet energia van bennem, amit valahogy szerettem volna megosztani másokkal. Ráadásul pedagógusnak készültem, és mindig több gyereket szerettem volna. Korábban az örökbefogadás is megfordult a fejemben, de a volt férjem nem volt nyitott erre. Aztán mégis kaptam két gyereket a jelenlegi párom által.
Akkoriban terápiára jártam, ahol imaginációs technikát használtunk. Egy ilyen alkalommal a pszichológus által vezetett folyamat során egy templomban találtam magam, ahol egy gyertya mellett egy kis papírdarabot láttam meg. Ahogy a pszichológus tovább vezetett a folyamatban, közelebb léptem, és már el tudtam olvasni, mi van ráírva. A papírlapon ez állt: „Itt vagyok.”
A Gyermekhíd Alapítvány honlapját már korábban is nézegettem más alapítványok honlapjával együtt, mert szerettem volna valahol önkéntes munkát végezni, – akkor még nem ez a mondat volt az alapítvány szlogenje. Ezt az imaginációs élményt el is felejtettem, ami különös módon bukkant fel újra. Decemberben a párom véletlenül nem azt a magazint hozta nekem, amit szerettem volna, hanem egy másik Nők Lapját vett – mert Szenteste az a szokásom, hogy mikor elkészültem a teendőimmel beülök egy kád forró vízbe, és elolvasok egy ilyen magazint. És amikor kinyitottam az újságot, akkor benne volt egy kampány, amiben az “Itt vagyok” felirattal a Gyermekhíd Alapítvány hirdette a tevékenységét. Amikor ezt megláttam, akkor azt mondtam magamban, hogy hát, ez tényleg sorsszerű. Ezt követően be is adtam a jelentkezésemet januárban az alapítványhoz. Úgyhogy nekem így indult a sztori, ilyen meseszerű eseményekkel megtűzdelve.
Zita: Nekem kevésbé volt izgalmas az indulás. A Covid után éreztem, hogy megcsömörlöttem, de már akkor tudtam, hogy pszichológiával szeretnék foglalkozni, az egyetemre is felvettek. De amikor bekerültem, nem éreztem azt a lelkesedést, amit vártam, hiszen nem találkoztunk emberekkel, és nem voltak valódi élményeink, ami miatt nem alakult ki bennem az az érzés, hogy ez az, amit igazán akarok.
Az új évvel viszont elkezdtem keresni különböző lehetőségeket. Az egyik influenszeren keresztül láttam meg az alapítvány felhívását, és abban már biztos voltam, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni, különösen olyanokkal, akik valamilyen kihívással küzdenek vagy különleges helyzetben vannak.
Aztán nekem nem is feltétlenül a jelentkezésnél volt az a meggyőződésem, hogy na, ez akkor így tök jó lesz, hanem az első beszélgetésnél. Akkor mondta el Orsi*, hogy tulajdonképpen miről lenne szó, hogy mik azok a mentor kapcsolatok, hogy valamilyen egészségesebb kötődéseknek a létrehozása a cél, és az volt az a pont, amikor mondtam, hogy hú, ez tök jó lenne.
*Kovács Orsolya: A Gyermekhíd Alapítvány szakmai vezetője.
Hogy éltétek meg az első hónapokat, vagy heteket, amikor elkezdtetek kijárni a Tegyesz*be?
Anita: Nagyon vártam már. De amikor végre bekerültem, egy olyan szituációban találtam magam, amire úgy érzem, semmilyen képzés nem készíthet fel. Sejtettem, hogy mire számíthatok, de teljesen más, amikor az ember a lelkén érzi, amit ott lát.
Azok az ismeretlen illatok, meg úgy minden, a gyerekek, ahogy vannak. Nem volt könnyű. Egy évre volt szükségem, hogy megszokjam.
Az elején volt egy kislány, aki elkezdett hozzám kötődni, de viszonylag hamar elment, és utána különösen nehéz volt. Az első időszakban védekezésképp hátra léptem, nem engedtem meg magamnak, hogy kötődjek. Ezt a gyerekek is megérezték, én meg rosszul éreztem magam emiatt. Korábban mindig is népszerű voltam a gyerekek között, szerveztem versenyeket és programokat, de itt nem jött ez a fajta elismerés. Rájöttem, hogy le kell vetkőznöm az elvárásaimat, ez nem ego-kérdés, és legfőképpen nem kell másokhoz hasonlítanom magam. Fel kellett oldanom magamban ezeket az érzéseket, hogy a gyerekek tudjanak hozzám kapcsolódni. Hihetetlen önismereti utazás volt ez. Rájöttem, hogy ez az út nem csak a gyerekekről szól: nekem is gyógyító folyamat volt.
Azt gondoltam az is baj, hogy én vagyok a legidősebb, miközben fiatal, gyönyörű önkéntes lányok vesznek körül. Úgy éreztem, mindenki őket fogja választani, hiszen én nem vagyok alternatíva. Az év végére aztán rájöttem, hogy hoppá, hiszen én nem vagyok elég nyitott, nekem van kisebbrendűség érzésem. Egy gyerek, aki annyi mindennel küzd, nem azt fogja választani, aki hasonló cipőben jár, mint ő. Dolgoznom kellett ezen, és a következő év már teljesen más volt. Sokkal lazább lettem, hamarabb tudtam kötődni. Előtte nehezen nyíltam meg, de a gyerekek annyira befogadóak voltak, hogy végül át tudtam lépni a korábbi korlátaimon, és át tudtam ezt fordítani. Ők is máshogyan viszonyultak hozzám, megérezték bennem a változást. Ez volt az az év, amikor megérkezett Lilla és Peti is az átmeneti gyermekotthonba. Hasonló, mint az anyaságnál, egy év kellett hozzá, hogy megszokjam, hogy az a kis ember mindig itt van. Nagyon örültem neki, de hatalmas felelősség is. És közben ott volt az összehasonlítgatás is magamban, hogy elég jó vagyok-e, hogy a többiek hogyan csinálják, ők vajon jobbak vagy rosszabbak nálam?
Zita: Kicsit hosszúnak éreztem azt az időszakot, mire eljutottunk odáig, hogy a Tegyeszbe mentünk, de aztán kiderült, hogy ennyi idő sem volt elég. Vagyis elég volt, de terepen is meg kellett tanulni, amit meg kell tanulni. Nekem inkább személyes kihívásaim voltak az elejétől kezdve, a fiatalkoromból adódóan.
Én vagyok a legfiatalabb a csapatban, és olyan kihívásokkal kellett szembenéznem, mint a határtartás vagy a csoportfeladatok irányítása. Ezek jelentették számomra a legnagyobb kihívásokat. Volt, hogy el is kenődtem az elején, és megkérdőjeleztem, hogy tényleg itt van-e a helyem. Körülbelül fél év után éreztem azt, hogy igen, itt a helyem.
Addig is tudtam minden alkalom után, hogy attól függetlenül, hogy vannak nehézségeim, nagyon szeretnék legközelebb is jönni, hogy odategyem magam, hogy megcsináljam, hogy kitaláljam, hogy mi is történik, mit csináljak másként, és mindig csak ilyen hangyalépésekben haladtam.
Januárban rájöttem, hogy mennyire támaszkodhatok az önkéntes társaimra. Ahogy összekovácsolódtunk, és már tudtuk egymás rezdüléseit, onnantól nem féltem annyira, mert tudtam, hogy ha valamiben nehézségem adódik, ott vannak mellettem, és együtt megoldjuk. Ez tényleg egy folyamatos fejlődés és önismeret. Nekem is hasonló érzésem volt, hogy a második évem már teljesen más élmény volt: sokkal lazábban ment minden, mindannyian tudtuk már, kinek hol a helye, és én is megtaláltam a magam szerepét.
*Tegyesz: Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat, itt: átmeneti/befogadó gyermekotthon.
Hogyan tudjátok kezelni azt, hogy elmennek a gyerekek és jönnek újak? Ahogy már említetted, Anita, ez neked eleinte nehéz volt.
Anita: Ettől féltem legjobban, és emiatt egy kicsit vissza is léptem az elején, hátrébb húzódtam. Nehéz volt, mert a legelején volt egyfajta kötődés a már említett kislánnyal, ami után muszáj volt picit hátra lépnem. Közben a lányom is felnőtt; amikor ezt elkezdtem, még fiatal felnőtt volt, most pedig már közepesen fiatal felnőtt. Ott is ugyanez a folyamat zajlott le, az elválás, a leválás. A párom gyerekei is hasonlóan kirepültek, bár az kicsit más, de ott is megvan ez az elengedés. Itt viszont nagyon nehéz, mert néha 2-3 hónapot találkozunk valakivel, és utána soha többé nem látjuk őket.
Egyes gyerekeket az ember nagyon kedvel, jó érzés velük a csapatban együtt lenni, de aztán jönnek újak, és újra kell építeni az egészet.
Ha például egy vezéregyéniség tűnik el a csoportból, az mindenkit megvisel, akkor a csoportnak is újra kell épülnie. De azt hiszem, ezt meg lehet szokni. Mindig azt mondtam magamnak: ‘Csak legyen nekik jobb, mint itt.’ Így talán könnyebb elhinni, hogy jobb helyre kerülnek, nem maradnak ebben a bizonytalan helyzetben. Itt nem én vagyok a lényeg, nekem ezt el kell bírnom.
Rengeteg támogatást kaptam ehhez, amikor terápiába jártam, ott is az elengedés volt a téma. Az egész élet erről szól: Minden egyes pillanatot, amit most megélek, már engedem is el, és ez sem szól igazából másról. De ha azt láthatom, hogy amíg ott vagyok, abban a jelen pillanatban, tudok nekik segíteni, akkor megérte.
Zita: Nekem valahogy így az elejétől kezdve kialakult ez a megküzdésem, és hittem abban, hogy amíg itt vagyok, és amennyit tudok, annyit segítek, hatással lehetek az életükre. Ha elmennek, és az életük alakul, ahogy alakul, az rendben lesz – mert én a lehető legtöbbet adtam nekik, amit csak tudtam. Ez nem rólam szól, és nem is az én segítségemről, hanem arról, hogy bár nem tudhatom, mi vár rájuk, talán jobb lesz nekik valamivel attól, amit itt kaptak. Az elején nem is gondolkodtam ennyit ezen. Tudtuk persze, hogy eljön az idő, amikor elmennek majd azok az oszlopos tagok, de csak ott voltunk velük. Még most is név szerint fel tudom idézni az első csoportot. Emlékszem az alkalmakra, a mondataikra. Nem tudom, hogy ők mire emlékeznek ebből, de én emlékszem rájuk, és nekem ez nagyon sokat adott.
Tudtok egyébként bármit azokról a gyerekekről, akik továbbmentek?
Zita: Én néha összefutok a nagylányokkal az utcán. Most pont a múlt héten futottam össze kettővel is. Tök véletlen. És valamilyen szinten megrázó volt. Mert amikor elmennek hiszem, hogy jól vannak, de ez nem feltétlenül van így. Amikor csak egy-egy apró részletet osztanak meg, például egy gyors, ötperces beszélgetés során, akkor is kiderülhetnek olyan dolgok, amikre nem számítok. Például az egyik lányról megtudtam, hogy már öt hónapja nem hallott semmit a nővéreiről. Az ilyenek megviselnek. Persze örülök, hogy láttam őket, és hogy ez a lány, meg egy másik is jól van. Emlékeztek is rám, aminek külön örültem, hiszen régen találkoztunk.
Anita: Nálunk nem fordulhat elő, hogy összefutunk velük az utcán, mert kicsik még. Nem hiszem, hogy konkrétan emlékeznének ránk – hiszen egy hároméves gyerektől ez nem is várható el.
De azt gondolom, hogy érzelmi lenyomatot hagyunk bennük, és ez a legfontosabb. Minden pillanat él az életemben, és ott marad valahol bennük is. Talán nem most, de később, tudat alatt is hatással lehet rájuk, még ha nem is tudják, miért.
De volt olyan eset, hogy a gyerekek visszakerültek: először visszamentek a családhoz, vagy egy másik családtaghoz, de ott sem működött, így újra visszajöttek a Tegyeszbe. Ez nagyon nehéz volt, mert látszott rajtuk, hogy újabb kudarcként éltek meg, és már nem tudtak úgy ott lenni, mint az első alkalommal. Ők egy hármas testvérpár voltak, és egyikük, egy kimondott vezéregyéniség volt, olyan rendet tartott a csoportunkban, hogy nekünk alig kellett.
Na és milyen volt, amikor először találkoztatok Lillával és Petivel? Arra emlékeztek, amikor megérkeztek a csoportba?
Anita: Úgy emlékszem, hogy tavaly ősszel már ott voltak. Először nem is tudtam, hogy testvérek. Lilla nagyon rossz állapotban volt. Nevelőszülőtől kerültek be, bántalmazás gyanúja miatt. Négyéves kora óta nevelte őt, az öccsét pedig négy hónapos korától. Szóval a nevelőanyukájukat az anyukájuknak tekintik. Rengeteg dührohama és hisztirohama volt, olyannyira, hogy sokszor Taminak és Annának* kellett őt megnyugtatni, szorosan megfogni, átölelve, addig, amíg meg nem szűnt a dühkitörés.
Petiről is megmaradt bennem egy emlékezetes pillanata. Valami számunkra apróságnak tűnő dolog miatt, egyszer ő is nagyon kiakadt, hisztizett, dühöngött, csapkodott. Anna hihetetlen érzékkel oldotta meg a helyzetet, csak ült mellette, anélkül, hogy bármit mondott volna neki, csak figyelte, hogy baja ne legyen. Peti megnyugodott ettől a puszta, nyugodt jelenléttől.
Ezeket a folyamatokat, majd az ezekre az önkénteskoordinátoraink által adott válaszokat figyelve rádöbbentem, hogy a saját lányomnak gyerekként nem engedtem meg az érzéseit, bár nem szándékosan. Mindig azt mondtam neki, hogy „ha hisztizni akarsz, hisztizhetsz nyugodtan, csak menj be a szobádba, engem ne terhelj ezzel”. Erre most, felnőttként kellett rádöbbennem, hogy nem tudtam őt tartani. De az önkénteskoordinátoroknál látottak nagyon megmaradtak bennem az első alkalmak óta, sokat tanultam tőlük.
Ahogy egyre többször mentünk, egyre kevesebb volt a nehéz helyzet Lillával és Petivel. Megtanultuk őket kezelni. Peti nagyon különleges gyerek, bár Lilla is az, de Peti igazi kis csodabogár. Ő sosem kézműveskedik, inkább gyűjti a bevitt dolgokat, és mindig mást csinál, mint a többiek. Lilla szintén kreatív, csak ő már idősebb.
Egyszer, egy diavetítős alkalomkor különösen sokat törődtem Petivel, és egyre jobban kötődtem hozzá. Lilla gyönyörű és okos lány, és bár a nevelőszülők nem voltak hibátlanok, mégis kaptak tőlük olyan törődést, ami sok hasonló sorsú gyereknek nem adatik meg. Mivel egészen kicsi korukban kerültek a nevelőanyukához, biztosan sok figyelmet kaptak. Lovagolhattak, kutyájuk volt, sokféle élményekben volt részük. Valószínűleg ebből is adódik, hogy igen gazdag szókincsük van és széleslátókörűek, sok ismeretük van a világról, nagyon értelmesek, látszik, hogy foglalkoztak velük. Ezért is figyeltem fel rájuk rögtön, mert mások voltak.
Zita: Én arra emlékszem, hogy első alkalommal a cirkuszban (egy alapítványi program keretében) találkoztunk. Hazafelé, de talán már odafelé is, Peti mellém került, miközben a kisebb gyerekeket kísérgettük. Petinek van egy ilyen természetessége, elkezd beszélni, és már meséli is a dolgokat. Kérdezgette, “ide belehet-e bújni, oda nem lehetne bemenni? Azt nem lehetne megnézni?” Szóval mindenhova el akart kószálni, és mindent meg akart nézni.
Érdekes volt, hogy pont múlt héten, amikor kint voltunk náluk, Peti felelevenítette, hogy ő arra emlékszik a Tegyeszből, hogy amikor sírt, én mindig mentem megvigasztalni. Ilyen is volt, előfordult, hogy sírt, és a kanapén ülve vigasztaltam meg. Nem ez maradt meg bennem elsődlegesen, de amikor mondta, akkor eszembe jutott, hogy tényleg ott voltunk egymással, és utána újra vissza tudott kapcsolódni a játékba.
Az első élmények közé tartoznak azok is, amikor játék közben együtt voltunk. Peti nagyon szeretett mindig rám mászni, felmászni, kérte, hogy emeljem fel, dobjam le, forgassam meg, mindenfélét csinált. Nyilván nekem is megvan, amit Anita is mesélt, hogy minden gyűjtött.
Lillában van egy nagy adag huncutság. Mindig kitalált új dolgokat, hogy hogyan játszhatna ki minket, önkénteseket – például hogyan mászhat fel észrevétlenül a szekrény tetejére. De közben nem akart nekünk rosszat; ha többször rászóltunk, és látta rajtunk, hogy most már tényleg hagyja abba, akkor mindig odajött, bocsánatot kért, és megölelt minket. Nagyon intelligens lány.
*Tamara és Anna: A Gyermekhíd Alapítvány önkénteskoordinátorai.
És akkor ti már csak azzal szembesültetek, hogy ők elkerültek, és nem tudtátok, hova?
Anita: Azt tudtuk, hogy lakásotthonba kerültek. Ennyi. Aztán hetekig semmi. Nem is tudtuk, hogy milyen szervezkedés folyik az alapítvány részéről a háttérben.
Zita: Ez már többedik alkalom volt, hogy elkerültek gyerekek. Ezzel mi már meg voltunk békélve. Sőt, valamennyire talán még olyan szempontból örültünk is, hogyha valaki elkerült, mert nagyon lassan haladnak az ügyek most.
Anita: Ők is majdnem egy teljes tanévet ott voltak. Elfáradtak. Nagyon nehéz az átmeneti otthonban létezni. Ezért is jó ez a rendszer*, amit most megbeszéltünk; számomra is hatalmas könnyebbség. Ahogy így beszélgetünk, és visszagondolok az első alkalomra, amit már említettem, egyre inkább rájövök, hogy mennyivel könnyebb így. Persze tudom, hogy nem én vagyok a lényeg, de szerintem nagyon fontos, hogy a gyerek jól érezze magát, és ahhoz szükség van egy stabil önkéntesre is.
Sokkal jobb így, hogy ennyi időt töltöttünk együtt, és ennyi különböző helyzetben megismerhettük őket már az egyéni mentorálásuk megkezdése előtt.
Tudom, hogy a korábbi rendszerben -, amikor még nem az átmeneti otthonba kerülésüktől követte a gyerekek útját az alapítvány – többi önkéntesnél is voltak közös játékok a lakásotthonokban, de nem tudom, hogy ott, mennyi idő után alakultak ki a gyerek-önkéntes párok. Nekünk viszont hosszú időnk volt erre, mivel valóban a gyerekek rendszerbe kerülésétől kezdve, tehát rögtön az átmeneti otthonba kerülésükkor már megismerhettük őket.
*A Gyermekhíd Alapítvány új pilot programja arra helyezi a hangsúlyt, hogy az átmeneti gyermekotthonból kikerülő gyerekek életét tovább kísérje egy önkéntes mentorként.
Legutóbbi hozzászólások