Képzeljünk el egy kislányt, aki korábban nem bízott senkiben, sokszor dühvel reagált, nem hitt abban, hogy léteznek olyan emberek, akiket őszintén érdekel a sorsa! Most pedig lássunk magunk előtt egy olyan kamaszt, aki bölcs gondolatokat oszt meg, apró figyelmességekkel lepi meg azt, akiben megbízik, és kezd visszatérni a világba vetett hite! Mégis hogyan fejlődhet egy gyermekotthon lakója ilyen sokat? Úgy, hogy belépett az életébe egy önkéntes, akinek számított az sorsa, és akire mindig számíthatott.
„Négy éve jelezték nekem, hogy több testvér bekerült egyszerre az intézménybe, akik között van egy kislány, aki passzolna hozzám” – kezdi mesélni a mentor, miközben leülünk a konyhaasztalhoz. A Gyermekhíd Alapítvány önkéntese elsőgenerációs mentor, ami azt jelenti, hogy négy évvel ezelőtt, a program indulásakor ismerkedett meg azzal a tízéves kislánnyal, aki mára kamasszá érett.
„Aranyosak voltak a gyerekek – nosztalgiázik tovább – megneszelték, hogy én leszek a kislány mentora, pedig feléjük az elején direkt nem kommunikáljuk ezt, mert szeretnénk, hogy természetes úton kapcsolódjanak hozzánk, nem azért mert „kell”. Egy közös alapítványi programon találkoztunk, de előre tudta, hogy ki vagyok, és miért mentem oda, annyira örült nekem, nagyon cuki volt” – emlékszik vissza a mentor.
A kislánnyal való kapcsolata jól indult, kezdetben sokat sétáltak, játszottak együtt. A szakértőktől addigra már megkapta azokat az eszközöket, amelyek fontosak ezekhez a találkozásokhoz, beszélgetésekhez, hiszen traumatizált gyerekek kerülnek az intézményekbe, akiket ráadásul a rendszeren belül ide-oda „rángatnak”, ezért nem is úgy reagálnak, mint a szerető családban nevelkedő kortársaik.
Az önkéntes arról is beszél, hogy mélyen megmaradt benne a kapcsolatuk első szakasza, amikor a kislány ugyanazokat a kedves történeteket mesélte el a családjáról újra és újra.
„Mivel ismerjük a gyerekek előzménytörténetét, nyilván ez haragot vált ki belőlünk, de nem ítélkezhetünk, nem mutathatjuk feléjük ezeket az érzéseket, hanem azt kell erősítenünk bennük, hogy joguk van szeretni a szüleiket. Éreztem, hogy benne ez dolgozik, hogy ő olyan gyerek, akiben erőteljesen megfogalmazódik az igény arra, hogy megfogalmazza az érzéseit. Úgy gondoltam, hogyha folyamatosan beszélgetünk erről, akkor egyszer talán azzal kapcsolatban is megnyílik, hogyan éli meg, hogy bekerült a rendszerbe” – mondja a mentor.
A mentor azt is elmagyarázza, hogy a kapcsolati dinamikára jellemző, hogy az első szakasz mindig a „mézeshetek” ideje, amikor a gyerek örül, kapaszkodik az önkéntesébe, ragaszkodik hozzá, aztán amikor megérzi ennek a biztonságélményét, akkor megijed tőle, befékez, mert úgy érzi, hogy túl veszélyes kapcsolódni valakihez. Ilyenkor feszegeti a határait, próbára teszi az önkéntest.
„Ha nagyobbakról van szó, és lehet az intézményen kívül találkozni velük, ebben a szakaszban gyakran előfordul, hogy a gyerek nem jelenik meg a megbeszélt időpontban, vagy az önkéntes ellen fordul, mondjuk csúnyán beszél vele. Minden mentort felkészítünk erre, mert ezen a szakaszon vélhetőleg mindenki át fog menni.
Amikor átéltem ezt, arra összpontosítottam, hogy milyen nehéz lehet neki gyerekként megélni ezt a sok feszültséget, és hogy valójában szomorú, hogy azért lök el magától, mert fél, hogy én is cserben hagyom. Ez nem rólunk szól, ezért nem is vesszük magunkra. Ilyenkor következetesek vagyunk, visszajelzést adunk arról, hogy bár nem haragszunk rá, amiért ezt vagy azt tette, de tudnia kell, hogy nagyon rosszul esett nekünk, szomorúvá tett minket a viselkedésével” – magyarázza az önkéntes.
Ezután a szakasz után jellemzően stabilizálódik a kapcsolat, a gyerekek számára előbb vagy utóbb bebizonyosodik, hogy akárhogy is viselkednek, az önkéntes nem fogja elhagyni őket. A mentor arra is felhívja a figyelmet, hogy ez érzékeny szakasz, amiben nehéz jól megmaradni, de a közös megküzdés aztán jellemzően jól végződik.
„Ezután nem ritka, hogy a gyerekben megfogalmazódik, hogy valamit adni akar az önkéntesnek. Amikor a mentoráltam kicsi volt, tárgyi ajándékok formájában kezdte kimutatni, hogy fontos vagyok, figyelmes dolgokat állított össze. Például látta, hogy mennyire szeretem a hangulatfényeket, és karácsonyra égősorokat adott nekem. Most már kamasz, a személyisége sokkal strukturáltabb, már érdeklődik a dolgaim iránt, kíváncsi arra, hogy megy a munka, vagy randizom-e valakivel”
Tavaly év végén nem mindennapi élményben volt része az önkéntesnek és a mentoráltnak, a lány ugyanis önkéntesénél tölthette a karácsonyt.
„A szenteste a családról szól, és azt tapasztalom, hogy amikor van lehetőségünk 2-3 napot együtt tölteni, akkor egyre komfortosabban érzi magát, egyre jobban megnyílik a közös főzés, étkezés vagy akár filmnézés közben. Nagyon mély beszélgetéseink vannak, eljutott például oda, hogy megfogalmazza azt, hogy tudja, hogy nem lehet az életének a saját áldozata, mert ha ő mindig áldozatként tekint magára, akkor nem fog tudni tovább lépni. És azt is mondta, hogy tudja, hogy ahhoz, hogy jó emberi kapcsolatokat alakítson ki, meg kell tanulnia beszélni az őt ért sérülésekről. Nagyon bölcs lány” – teszi hozzá a mentor.
A Gyermekhíd Alapítvány mentora szerint az önkéntes lét egyik legnagyobb hozadéka, hogy lehetőséget teremt arra, hogy a mentor megismerje a gyerek világát, és végigkövesse a fejlődési dinamikáját. Ebben szerepet vállalni pedig csodálatos élmény. „Amikor vele vagyok, csak rá fókuszálok, és mindig arra döbbenek rá, hogy közben olyan bölcsességet és érzelmi töltetet kapok tőle, ami felér egy teljes világgal” – meséli, miközben elérzékenyülten mutogatja azokat a kedves apróságokat, amelyekkel a mentoráltja lepte meg az elmúlt négy évben.
Gyermekhíd Alapítvány © 2020
Legutóbbi hozzászólások