„Szerettem volna tenni valamit a világért!” Közhelynek tűnik? Pedig még mindig nem mondják elegen! Önkéntesünk pánikbetegsége után jött rá arra, hogy ez lehet az egyik cél, ami értelmet adhat a létezésnek. A ráeszmélés után a szavakat gyorsan tettekre váltotta, mentorrá válásával pedig nem csak egy gyerek életét tette jobbá, hanem a sajátját is.
Önkéntesünknek súlyos pánikbetegséget is meg kellett élnie ahhoz, hogy rájöjjön: az anyagi jólét egyáltalán nem elégíti ki az embert, ha nincs a lelki feltöltődésnek tere, ráadásul a támogató környezet is hiányzik. Életmódváltásának fontos része lett, hogy jelentkezett mentornak a Gyermekhíd Alapítványhoz, ahol egy éve jelent biztos pontot egy kamaszfiú életében.
„Szerettem volna tenni valamit a világért, mert annyira elkeserített, hogy minden a pénzről szól” – emlékszik vissza önkéntesünk. „Az első egy-két hónap nehéz volt, de láttam, hogy nagyon akar kapcsolódni, nem zárkózott el, azt mondta, hogy szeretne valakit, akivel beszélgethet. Most már úgy érzem bizalmi kapcsolat van köztünk, sokat fejlődött az érzelmi kommunikációja, ami azért is nagy dolog, mert ezek a gyerekek általában nem kommunikálnak érzelmekkel” – teszi hozzá.
Amikor fiatalabb gyerekek mellé kerülnek az önkéntesek, fontos kapcsolódási pontot jelent számukra a közös játék, a nagyobb korosztály esetében azonban már az életről való komolyabb beszélgetések mentén kerülhet mentor és mentorált szorosabb kapcsolatba. A tinédzser fiú ma már bizalmas dolgokat is elárul magáról. Szinte az egész életét intézményekben töltötte, az elhagyatottság érzésével pedig nem könnyű megbirkózni.
Ahogy a legtöbb állami gondoskodásban élő gyereket, őt is kiemelték a családjából, pontosabban az édesanyja lemondott róla, mert „kezelhetetlennek” tartotta. Élete során számtalan csalódás érte, a frusztrációját pedig sokszor dühbe fordítja, mert haragszik az egész világra.
A fiú ma is tartja a kapcsolatot rokonaival, ami akár jó hatással is lehetne a gyerekre, de sajnos gyakran megesik, hogy az „otthon” töltött idő fényévekre veti vissza a fejlődést.
„Sokszor van sajnos, hogy hónapokat dolgozunk együtt, hogy őszintén kommunikáljunk, aztán hazalátogat, ahol az a program, hogy megisznak két üveg pálinkát. Ilyenkor kezdhetem az egészet elölről, de nem adom fel!” – mondja önkéntesünk, akinek az jelenti a legnagyobb örömöt, amikor mentoráltja érdeklődik iránta, és egyre többször kifejezi, hogy tudja, rá számíthat.
A mentorprogramunkhoz való csatlakozásakor önkéntesünk kezdeti elképzelései egyáltalán nem találkoztak a valósággal. „Amikor meghalljuk, hogy gyerekeket fogunk mentorálni, azt hisszük, hogy bemegyünk az árvaházba, és kirakunk közösen egy LEGO-t. A valóságban ez úgy néz ki, hogy hajnali kettőkor csörög a telefonod, hogy a gyerek az otthon mellett talált egy kiskutyát, és nem akarja magára hagyni, és mondd meg, mit csináljon! A történet végül jól végződött, a kutyát ápolgatta, így felépült, és menhelyre került. A gyermekekről való gondoskodás kívülről cukormázasnak tűnhet, de amikor találkozol a drogproblémákkal, agresszióval és a rengeteg érzelmi sebbel, amit a gyerekek hordoznak magukban, akkor rájössz arra, hogy korábban semmit nem tudtál az életnek erről az arcáról” – magyarázza mentorunk.
Önkéntesünk azóta teljesen más szemmel néz a világra. Elmondása szerint korábban olyan karrierista nő volt, akit őszintén izgatott, hogy melyik étterem lesz a legjobb választás. De amióta csatlakozott a Gyermekhíd Alapítvány programjához, olyan valódi problémákkal szembesül, mint az, hogy Magyarországon többezer olyan gyerek él, aki ha eltöri a karját, nem hívhatja fel az anyukáját vagy az apukáját.
Önkéntesünk azután sem akarja elengedni mentoráltja kezét, miután a fiú betölti a tizennyolcadik életévét, ezért is dolgoznak munkatársaik nagykorú programukon, amelynek célja, hogy a gyereknek a nagybetűs élet megkezdéséhez nyújtson kapaszkodót.
Gyermekhíd Alapítvány © 2020
Legutóbbi hozzászólások